Az emberi lényeg természeti dimenziója és a környezeti nevelés

Dr. Fodor László

A legtöbb nevelési tartománytól eltérően, a korszerű környezetpedagógiai paradigmák függvényében felfogott környezeti nevelés az ember természetéből, illetve a gyermekek egyes pszichológiai jellegzetességeiből fakadóan a fejlesztés vonatkozásában kivételes szereppel rendelkezik és sajátságos helyzetben van.  Ugyanis a környezeti nevelés lehetőségeit a gyermekkor mentén mindenekelőtt az emberi lénynek egy feltételezett, igencsak specifikus kötöttsége, voltaképpen a belső lényegi természetéhez kapcsolódó jellegzetes alapirányultsága határozza meg. A környezeti nevelés specificitását és stiláris jegyeit – amelyek elemzésére az utóbbi időkben több szerző is kísérletet tett (Havas, 1994,  Lükő, 2003) – többek között az ember természetéből is kilehet származtatni. Számos jel utal arra, hogy az ember eredendően a természeti jelenségek köréhez tartozó lény, azaz mindenekelőtt a létező biológiai vagy földi, illetve a konkrét tárgyi, életfeltételeket (tápanyagokat) és károsító tényezőket egyaránt tartalmazó világ, voltaképpen az immanens univerzum része (másrészt pedig köztudottan a szellemi és transzcendens, azaz a létezőt meghaladó és földön túli univerzumhoz kötődő lény). Az ember természeti dimenzióját nyilvánvaló módon a való világ, a konkrét természeti-környezeti elemek által szolgáltatott objektuális és anyagi tapasztalat élteti, illetve a tápláló környezettel fenntartott állandó jellegű cserekapcsolatainak mentén folyamatosan fejleszti (míg a transzcendentális dimenziót a vallásos tapasztalat táplálja). Egyértelműnek tűnik, hogy a környezeti nevelés általános kérdésének vonatkozásában az ember természeti dimenziójának van elsődlegessége, mert hiszen a céltudatos környezeti nevelési hatások a személyiségfejlesztés szándékával kizárólag ezt a zónát veszik célba.
Felmerül azonban az a kérdés, hogy az emberi lény egyáltalán receptív-e a környezeti nevelésre, nyitott-e a természeti jelenségek megértő megközelítésére, valamilyen szálak mentén kötődik-e, természeti lényege alapján fűződik-e azokhoz, s rendelkezik-e valamilyen speciális ráhangoltsággal vagy látens belső késztetettséggel e jelenségek megismerésére. Pedagógiai szempontból e kérdés azért is fontos, mert ha az ember rendelkezik egy ilyenfajta nyitottsággal, akkor az alapvetően meghatározza a környezeti nevelés megszervezésének egész menetét, hisz minden pedagógiai eljárást, módszert, szervezeti formát vagy eszközt eme nyitottság függvényében kell kiválasztani és alkalmazni. Mai ismereteink síkján kidomborodó biológiai és pszichológiai antropológiai szempontú embermagyarázatok alapján e kérdésre egyértelműen azt válaszolhatjuk, hogy az ember legbelsőbb lényegéből, voltaképpen az élet megőrzésére vonatkozó biológiai lényéből fakadóan, egyéni életének teljes vonulatában, de kiváltképpen a gyermek- és ifjúkor mentén, a természetre vágyódó, annak jelenségeire kíváncsian rácsodálkozó, a legváltozatosabb természeti folyamatok iránt eleve érdeklődő természeti, illetve a természet világához tartozó lény. Az emberre még az is jellemző, hogy a természeti környezet történéseihez, biológiai, fizikai vagy kémiai jelenségeihez és folyamataihoz rejtelmesen vonzódóik, azok vonatkozásában egyértelmű törődéssel és az antropogenezis régmúlt időszakaszaiban kialakult fokozott érzékenységgel rendelkezik. Ősi eredetű és mélyen gyökerező belső folyamatok révén szorosan kötődik a természeti jelenségekhez, veleszületett késztetést érez a természeti környezettel való kölcsönhatás kialakítására és tudatosítására, önmaga helyének, szerepének és rendeltetésének megállapítására. Rókusfalvy Pál (2002, 16) szerint a természethez fűződő igazi bensőséges kapcsolatunk az archaikus vagy primitív emberig nyúlik vissza, hisz az még egységben élt a természettel s szervesen betagolódott az őt körülvevő világba. Mindez azzal magyarázható, hogy az emberi törzsfejlődés vonulatában kialakult, s a természet irányában megmutatkozó impulzusos nyitottság és kötődés tulajdonképpen létfenntartó, egyensúly- és jóllétbiztosító, valamint alkalmazkodást elősegítő és egészségvédő mechanizmusokba gyökerezik. Ugyanis hosszú időkön keresztül az ember életének jelentős vetületeit, alapvető életfolyamatainak dinamikáját a természet szabályozta, azokat egyszersmind meghatározta. Még napjaikban is, amikor az ember a természettől bizonyos mértékben eltávolodott, azzal mintegy szembefordult, amikor Rókusfalvy Pál (2001, 14) szerint tudatlanságában természetfelettinek, de legalábbis a természettől eltérő világ különleges  lényének tartja magát, azaz még akkor is, amikor önmagát a természeti környezet fölé emelte az figyelhető meg, hogy a természet, a tárgyi-anyagi, valamint a növény- és állatvilág, a talaj és az éghajlat, voltaképpen a teljes bioszféra az ember számos élettörténését nagymértékben befolyásolja. Ebben a tekintetben a környezethez való hatékony alkalmazkodás mindig azt feltételezte, hogy az ember mint az élővilág tagja élőkörnyezetét minél sikeresebben tudja feltárni, annak jelenségeit minél elmélyültebben tudja megismerni, megérteni, s minél szervesebben tudja azokat beépíteni személyiségébe. Ugyanakkor az alkalmazkodás távlatában arra is szükség volt, hogy mind a természeti jelenségek és folyamatok, mind pedig a természet rendjét meghatározó egyetemes törvények iránt minél fogékonyabb legyen, hogy a természettel ösztönösen meghatározott életjelenségét fenntartó kapcsolata harmonikus és minél szervesebb legyen, s végül, hogy minél intenzívebb cselekvésvégzésre vonatkozó késztetettséggel rendelkezzen. A környezeti nevelés vonatkozásában tehát számolni lehet azzal a ténnyel, hogy az emberi lény, lényegi konstitúciójából fakadóan, eredendően szenzitív és reaktív a természeti jelenségekkel szemben, érzelmileg és intellektuálisan egyaránt ráhangolt azok hatásaira. Rókusfalvy Pál (2002, 33) arról is említést tesz, hogy a környezet hatásainak az emberben eleve megvan  a maguk megfelelő közvetítő, illetve „támadási pontja” testi szervezetünkben, összemélyiségünk szerkezetében, ahol belénk hatolnak és a megfelelő – felfogó, tároló, feldolgozó – életjelenségeket kiváltják, illetve módosítják. 
Annak tendenciája, hogy az ember intenzív perceptív érdeklődéssel viszonyul az őt körülvevő természeti-környezeti térhez, az abban található változatos ingerekhez, hatásokhoz mind az egyéni, mind pedig a társadalmi fejlődés mentén, megfelelő körülmények között, folyamatosan fokozódhat. A környezeti nevelés egyik feladata éppen arra vonatkozik, hogy változatos pedagógiai eszközökkel a fejlesztés deklarált szándékával sikeresen ösztönözze a természeti-környezeti valóság elemei iránti eredendő kíváncsiságot, serkentse az arra vonatkozó ősi odafordulást és megérteni óhajtást. A környezeti nevelés során, például szakszerűen megszervezett felismertetési és a természetben megszervezett konkrét megtapasztaltatási helyzetek révén, jelentős mértékben erősíteni lehet a természeti-környezeti ingerhatások iránti belső ösztönszerű kívánalmakat, s ezen keresztül a természeti értékek megőrzésére vonatkozó hajlandóságokat.  Minél több időt tölt valaki a természetben – írja Mortensen (2001, 63) –annál inkább törekszik megőrzésére. A jellegzetes nevelési szituációk következtében az egyén egyre nagyobb mértékben, az élménymegélés szándékával keresheti például a virágok illatának, a gyümölcsök izének, az erdő szépségének, a madarak énekének vagy a vízmosta kövek simaságának érzékelését, észlelését. Ebből fakad, hogy a környezeti nevelés síkján a fejlődést eredményező sajátságos pedagógiai tevékenységek csakis a gyermek érdeklődésének és specifikus receptivitásának – gazdagságában és sokrétűségében is –  megfelelő tárgyi-anyagi, valamint nyilván egészséges személyi környezetben bontakozhat ki. Ebben az orientációban érdekesnek tekinthető, hogy az ember környezete iránt megmutatkozó perceptív és megismerési érdeklődése egyrészt a környezeti nevelés szükséges előfeltételét testesíti meg, másrészt azonban annak egyik fontos célkitűzését képezi.
A természeti környezethez való rejtett biológiai determináltságból fakadó pozitív viszonyulás, az élettelen és élő természeti elemek, valamint az emberi és az embertől eltérő életformák megismerése és megértése iránti általános emberi belső hajlandóság, lappangó megtapasztalási szükséglet és létparancsszerű nyitottság nagy pedagógiai kihívást, s ugyanakkor széles skálájú fejlesztési lehetőséget jelent a környezeti nevelés számára. A természet iránti eredeti pozitív viszonyulásokban, a természeti jelenségek megismerése iránti intenzív kíváncsiságban, ráhangoltságban és nyitottságban voltaképpen a helyes környezeti attitűdök és az egész környezettudatos viselkedés eleve az emberben rejlő, mondhatni biológiailag determinált, örökletes természeti gyökereit lehet megtalálni. A környezet iránti nyitottság jelentőségét mindenekelőtt azzal lehet magyarázni, hogy a roppant változatos környezeti értékek segítségével a nevelés folyamatában a gyermek könnyedén kapcsolatba kerülhet azokkal az elsődleges tényekkel és jelenségekkel, valamint azokkal az örök és univerzális biológiai törvényekkel, princípiumokkal és kategóriákkal, melyek megvilágítják számára a világ jellegét, az életformák  szépségét,  s melyek hajlandóságot hozhatnak létre benne nemcsak a környező valóság lényeges és elmélyült értékeinek észlelésére, tudatosítására és  megközelítésére, hanem ökológiailag (s nyilván szociomorálisan is) elfogadható cselekvések végrehajtására vagy bonyolult társadalmi feladatok környezetvédelmi szempontokat követő eredményes megoldására is. A környezeti nevelés hiányában, mindezektől az értékektől és princípiumoktól megfosztottan (az ösztönszerű nyitottság érvényesítésének és valorizációjának hiányában) az egyén a természeti-környezeti tér viszonylatában elidegenedhet, ugyanakkor azonban a szociális közegben is teljesen eltájolódhat, elmerülhet a pillanatnyi anyagi-tárgyi aspirációk, a profitközpontú tevékenységek és fogyasztói viselkedések hullámaiban, s könnyen azt gondolhatja, hogy a környezet védelmét szolgáló konvenciók, a természet rendjének fenntartására kiírt normák vagy törvények, illetve a jogszabályokba foglalt ökológiai tilalmak nem neki szólnak. A természeti értékek befogadásának és belsővé tételének hiányában, az eredendő nyitottság és szenzitivitás értékesítése nélkül, a gondoskodó attitűdök, a megóvásra, megőrzésre és fenntartásra vonatkozó tudatosított célkitűzéseket nélkülözve az emberek túlnyomó része nem boldogul a természeti vagy épített környezetben zajló létezés síkján, nem tud sikeresen eljárni a létezés jellegének megragadásában, az élet értelmének körülhatárolásában.
A tapasztalat egyértelműen arra utal, hogy a természeti környezettől elszigetelten, vagy emberi tevékenységek által alapvető komponenseiben megrontott, gondatlanságból és tudatlanságból kifolyólag értékeitől megfosztott, szennyezett vagy tönkretett környezetben az ember környezeti nyitottsága nagymértékben elcsökevényesedik. Ekképpen mindenekelőtt a rossz közérzet, az elidegenedettség, a bizonytalanság, a  reménytelenség és a hiábavalóság élményét fogja megélni. Elveszítve a természethez való kötődésének lényeges támpontjait, feladva felelősségének alapvető orientációit az ember azt gondolhatná, hogy neki minden szabad, minden meg van engedve, bármit bármikor megtehet, bármilyen feladatát elhanyagolhatja, hogy ő mindig úgy viselkedhet, ahogyan éppen akar, ahogy pillanatnyi érdekei és konkrét azonnali önös szükségletei éppen megkövetelik. A konkrét napi realitás tényeihez és eseményeihez kötődő, s a természeti értékek által nyújtott támaszpontok hiányában az ember nem tudna megfelelően beilleszkedni, nem tudna oltalmazó és ápoló attitűdökkel zökkenőmentesen alkalmazkodni. Ma már mindenki elfogadja, hogy az ember, illetőleg az emberiség léte nem korlátozódhat a szükségletek minél jobb és minél többszöri kielégítésének koordinátáira, nem redukálódhat csupán az önös érdekeket szolgáló és a jóllétét közvetlenül meghatározó anyagfogyasztási elemekre. Minden jel arra utal, hogy mindezeknek elejét lehet venni azoknak a környezeti értékeknek a segítségével, amelyek alapvetően a természet szféráiban szerveződnek, amelyekkel szemben az ember eredendő internalizáló hajlandósággal rendelkezik, s amelyeket a környezeti nevelés révén lehet a legsikeresebben közvetíteni..
Végezetül arra következtethetünk, hogy az emberi lény belső természetéből szervesen és közvetlenül fakadóan, voltaképpen biológiai lényegéből és lelki természetében rejlő sajátosságaiból adódóan eleve orientálódik, érzékenyen reagál és emocionálisan viszonyul a természeti-környezeti jelenségekhez, próbálkozik minél szervesebben kapcsolódni az azok által maghatározott koherens értékekhez. Ezen a téren is fejlődési lehetőségeinek határai ma még ismeretlenek, potenciális környezeti nevelhetősége tehát gyakorlatilag kimeríthetetlen. E tényállás minden bizonnyal széles körű perspektívákat, pedagógiai reményt, s ma még kevésbé kiaknázott lehetőségeket biztosít a környezeti nevelés számára. Ha a természetre való ráhangoltságnak a gyermekkori fejlődés vonulatában a környezeti nevelés révén megfelelő irányt és adekvát tartalmat tudunk biztosítani, akkor az egyén alkalmassá válik a pillanatnyi természeti, illetve a teljes földi környezeti valóságot megérteni, tisztelni, szeretni, csodálni, végső soron képes lesz a földi életformákat védeni, gondozni és oltalmazni. Ennek megfelelően a környezeti nevelésnek szükségszerűen az élő emberi lényegből, annak konkrét természetéből kell kiindulnia.  A környezeti nevelést tehát annak a központi pedagógiai gondolatnak az alapján kell megszervezni, mely szerint a környezeti tudatosság, a dönteni képes gondolkodás, az ökológiailag helyes viselkedés és cselekvőképesség fejlesztésének sikeressége nagyrészt abban áll, hogy a nevelés milyen mértékben alapoz és mennyire konzisztens a gyermek természet iránti nyitottságával, tanterveiben, programjaiban, tankönyveiben, tanítási-tanulási stratégiáiban és szervezeti struktúráiban mennyire összehangolt és miként felel meg a természet globális összefüggéseinek irányában releváns biopszichikus sajátosságainak és alapvető fejlődési törvényeinek.

Irodalomjegyzék

Havas Péter (1996): Értékek és szempontok a környezeti nevelésben. Fejlesztő Pedagógia. 5-6.
Lükő István (2003) Környezetpedagógia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Mortensen, L. L. (2001): Globális nevelés: A fenntarthatóságra nevelés erőforrásai. In: Wheeler, K. A és Bijur, A. P. (szerk.): A fenntarthatóság pedagógiája. Körlánc Egyesület, Budapest.
Rókusfalvy Pál (2001) Az ember, fejlődése és fejlesztése. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Rókusfalvy Pál (2002) A környezetpszichológia alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.